Májusban arról írtunk, hogyan dolgozhatsz több forrásból, és már abban a cikkben is kiemeltük, hogy csak a megbízható forrás a jó forrás.

Most arról fogunk beszélni, hogy mi alapján állapíthatod meg, hogy egy forrás jó forrás-e.

És hogy miért olyan fontos ez?

Nekünk, szövegíróknak ez folyamatos kihívás, hiszen minden projektnél kutatnunk kell. Az ügyfelek által adott információk és a jól kiválogatott források megadják a szükséges tudást, mélyebb rálátást biztosítanak az adott témára, így magabiztosan készíthetünk tartalmat fogászatoknak, szivattyút forgalmazó cégeknek vagy épp pénzügyi intézeteknek.

(Félreértés ne essék, még neked is kutatnod kell, amikor te írod a saját céged anyagait. Ráadásul minden terület olyan gyorsan fejlődik, hogy folyamatos tanulás nélkül egyszerűen elhaladna melletted a szakmád.)

A Google-keresés csupán a kezdet

Gondolj csak a szakmai folyóiratokra vagy az olyan online forrásokra (magazinokra, edukációs oldalakra, céges weblapokra), amelyekről bebizonyosodott az évek során, hogy az ott leírtakra bátran támaszkodhatsz. De mi van akkor, ha új belépő jelenik meg, esetleg olyan témáról kell írnod, amiben még nem vagy annyira erős?

Vegyünk egy példát: én 5 éve készítek fogászatoknak blogposztokat, webszövegeket, hírleveleket. Nagyrészt a szájhigiéniáról és a fogpótlásokról írtam, és az egyik új megrendelőnknél szóba került egy új típusú eljárás, amelyhez hasonlóról még én sem hallottam. Hol olvashatok erről többet, és honnan tudhatom meg, hogy melyik oldal ad releváns információkat?

Hogyan döntöm el, hogy mi a jó forrás?

Beírom a Google keresőjébe a kulcsszavakat, és ami először kijön, az a győztes? Csakhogy egy jól keresőoptimalizált oldal nem feltétlenül jó forrás – még akkor sem, ha a Google úgy gondolja, hogy az oldal megbízható.

Mivel minden iparág, rosszabb esetben szinte mindegyik téma esetében más és más a jó forrás, és mivel megszámolhatatlan az interneten (de akár az offline elérhető) tartalmak száma, ezért nincs olyan mindenre adaptálható csekklista, amit tolvajkulcsként használhatsz. Mi mégis adni fogunk egy szempontrendszert.

2017-ben ez a feladat továbbra is a te ítélőképességeden áll vagy bukik, amihez persze jár néhány mankó, de egy adott forrás kritikája sajnos ma is azon múlik, hogy ehhez rendelkezel-e a szükséges tudással és tapasztalattal.

Játsszunk egyet!

Írd be a Google-be, hogy „forrás kritika”. Jelen esetben mindegy, hogy amire ténylegesen gondolunk, azt egybeírják, hiszen a fogkőeltávolításra sem úgy keresnek rá az emberek, ahogy azt a helyesírási szabályzat előírások (különösen úgy, hogy alig egy éve, hogy kiesett belőle belőle kötőjel).

Ha beírtad, nézd meg, milyen találatok érkeznek a keresésedre. Jól látod, A forrás című film kritikája köszön vissza szinte végig az első oldalon.

Csakhogy te a forráskritikáról szerettél volna olvasni, mégis elég egy ennyire bagatell hiba, és az internet rossz felé terel, rossz javaslatokat kapsz... már a munka első pillanatában. Ebben a példában könnyű rájönni, hogy nem ezeket az anyagokat keresed (hiszen forráskritikáról mint folyamatról olvasnál, ellenben filmkritikát adott neked a Google).

Ám ha az eltérés nem ennyire szembeötlő, akkor már a forráskeresésnél félrecsúszik a kutatásod. Itt még nem is foglalkoztál az összegyűjtött anyagok minősítésével. Az csak ezután jön.

A forráskritika szépsége

Forráskritikának hívjuk azt folyamatot, amikor valaki megvizsgálja a rendelkezésre álló forrásokat, megállapítja az értéküket, majd dönt arról, hogy az adott projektnél mennyire használhatók. A történelemtudomány egyik fontos eleméről beszélünk, és külön segédtudomány áll ehhez a rendelkezésünkre forrástan néven, ami felkutat, besorol, megismer és hasznosít.

A forráskritika legfontosabb célja, hogy megvizsgálja, az adott forrás mennyire hiteles, és hogy az miképp segíthet a történelmi múlt rekonstruálásakor. Bár a forráskritikát a történelemtudomány használja leginkább, azért mi is tanulhatunk belőle, ezért érdemes megnézni, hogy mely 5 lépést alkalmazzák a történészszakma meg nem énekelt hősei:

1. Heurisztika. Hogy mi ez? Az új igazságok módszeres felfedezésének a folyamata; a problémamegoldás, a felismerés és az alkotói tevékenység módszereinek tudománya. Jelen esetben a forrás megtalálása.

2. A külső és belső forráskritika. Ilyenkor azt kell megállapítani, hogy egyrészt az adott forrás eredeti-e, másrészt hogy használható-e. A külső forráskritika azt szemlézi, hogy a forrás mikor, hol és miképp keletkezett. A belső azt, hogy hiteles-e.

3. A források interpretálása. Amikor a szerző gondolatait megpróbáljuk a lehető legjobban megérteni, hiszen úgy kell gondolkodni, ahogyan ő tette, és ügyelni kell arra, hogy rá más dolgok hatottak, és ő más szempontok alapján dolgozott. A 100 évvel ezelőtt készült anyagok más szemlélettel, más gondolkodással készültek.

4. Konstrukció vagy szintézis. Amikor újraalkotjuk a történeti valóságot.

5. Történeti expozíció. Amikor bemutatjuk az élővé tett képet.

Amíg a forrásokról szóló előző cikkünk az 1. és a 3./4. pontról szólt inkább, addig a mostani a 2. pontról fog. Avagy hogyan döntheted el az adott forrásról, hogy az hasznos-e?

Egy kis példa

Az egyik megrendelőnek készülő, 13 tévhitről szóló cikkünk kapcsán felmerült a kérdés, hogy Néró valóban leégette-e Rómát? Van, aki amellett kardoskodott, hogy igen, más azt emelte ki, hogy nem tudjuk, megint más pedig azt olvasta valahol, hogy biztosan nem a császár volt a bűnös. Idézőjeles részben azt látjátok, hogy miképp vezettem le ezt a problémát egyik levelemben:

Néró ügyében idézek az egyetemi tankönyvből, címe: Az ókori Róma (szerk. Harmatta György, 1998):

„Már Róma 64. évi égésekor – melynek során a városnak több mint a fele elpusztult – a közvélemény Nérót, az »anyagyilkost« vádolta a város felgyújtásával – valószínűleg megalapozatlanul. A tűzvészt alighanem véletlen okozta. Válaszul Néró – Tacitus ránk maradt közlése szerint – a zsidó gyülekezet legszegényebb tagjai között akkor szerveződő új, vallásos irányzat híveit, a keresztényeket dobta oda vádlottként. A későbbi egyházi hagyomány szerint Péter apostol ennek az üldözésnek esett áldozatul. A kiszámítottan kegyetlen kivégzések csak fokozták a gyanút, hogy Néró az ártatlanok feláldozásával önmagát akarta a gyújtogatás vádja alól mentesíteni.”

A császárt rossz színben feltüntető Suetonius történetíró 5 évvel a tűzvész után született művét másodlagos jelentőségű forrásnak tartják. Császári levéltáros volt, ezért érdemes a figyelemre, de azért jó pár éve „szétszedték” már, amit Néróról ír (lásd itt). Nem igazán tüntette fel jó színben Nérót (alapból fekete-fehér, jó-rossz típusú a stílusa), de mivel Tacitus Annalese 66-ban véget ért, ezért Suetonius Néró halálát (68) bemutató forrását előszeretettel használták korábban, így maga a teljes anyag is hangsúlyos szerepet kapott.

Tacitus Annalese ezt írja:

„[XV. 38] Következik a csapás, véletlenül-e vagy a princeps (Néró – saját megjegyzés) alattomosságából, megállapíthatatlan (mert mind a kettőt szerzők hagyományozták), de súlyosabb és szörnyűbb mindannál, ami csak ezzel a várossal pusztító tűzvészek során megesett.”

Tacitus gyerek volt még a tűzvész idején.

Más szemmel, más források alapján: a tűzvész maga két nappal telihold után kezdődött, és nehéz elhinni, hogy ilyen „világosban” bepróbálkoztak volna a gyújtogatók (gyújtogatással). A szeles este viszont a szél gyorsan felkapta a lángokat, de ezt nehéz előre megtervezni. A császár a tűz eloltása után komoly lépéseket tett azért, hogy Róma biztonságosabb legyen, és rengeteg népjóléti intézkedést hozott.

Konklúzió, hogy a történészszakma nem hiszi, hogy Néró gyújtotta volna fel Rómát, de értelemszerűen nem tudja ezt bizonyosan kijelenteni. A vonatkozó részt amúgy Hahn István írta a könyvben, aki 1984-ben meghalt, tehát új kutatásnak sem nevezhetjük az ókortörténészek vonakodását.

Hozzáteszem, hogy Néró hegedülni sem hegedülhetett a lángoló Róma láttán, hiszen a hegedűt akkor még nem találták fel, azt pedig már csak halkan tegyük hozzá, hogy Néró a tűzvész idején a tengerparti Antiumban tartózkodott. Legyszerűsítve: a sokak által elfogadott nézet tehát arra alapul, hogy néhány történetíró nem cáfolta vagy nem zárta ki Néró cinkosságának lehetőségét (egyesek ellenszenvvel viseltettek irányába), és egy ilyen cselekedet tökéletesen belefért a császárról alkotott negatív képbe.

Ha rossz (minőségű) forrást használtunk volna, rossz üzenetet közvetítettünk volna. Egy tévhites cikkben ez kellemetlen, egy komoly szakmai vitában viszont már egyenesen kártékony.

Miről nem lesz szó?

Van, aki azt mondja, hogy ha népszerű posztot akarsz írni, akkor figyeld, hogy miről írnak a nagy újságok, és elég, ha abból merítesz. Mondjuk a Huffington Post lehozott valamit, te meg a téma alapján írsz egy saját cikket.

Csakhogy amikor forrásokról és forráskritikáról beszélünk, akkor nem szólunk arról, hogy:

• mi a népszerű a közösségi médiában
• miről írt a Huffington Post és társai
• vagy mit emelnek ki az aggregátor oldalak

Egész egyszerűen azért, mert a közösségi média, a populáris híroldalak vagy online magazinok, valamint az aggregátor oldalak nem feltétlenül minőségi források. És most udvarias hangvételt használtam. Lehet, hogy hiteles forrásból dolgoztak, de az átdolgozás miatt ők már másodlagos források, és neked mindig az eredetire van szükséged.

Vegyük a fogászatot, hisz ez számomra majdnem mindennapos kérdéskör. Például ír a Huffington Post egy cikket valamelyik fogászati kutatásról. Szuper, foglalkoznak a témával, bár nagyrészt az ijesztegetés megy ilyenkor (nem mosol fogat = meg fogsz halni). De közel sem biztos, hogy ezt felhasználhatod, hiszen a Huffington Postnál lehet, hogy bulvárosan közelítik meg a témát. Nem tudod, hogy:

• jól értelmezték-e a forrást
• a forrás minden pontját felhasználták-e

Az első (autentikus) forrásig minden esetben kötelező visszamenni, másodlagos forrásokat pedig akkor lehet használni, ha azok hozzátesznek valamit az eredetihez (például újraértelmezik, kontextusba helyezik stb.).

Szerencsére a saját hitelességük miatt még a hírportálok is beleírják, hogy a hírt mely kutatás alapján közlik, így könnyű azt visszakeresni, sőt, vissza is kell keresni.

Mikor hasznos és milyen a hasznos forrás?

Komolyabb (akár tudományos szintű) anyagoknál alapvetés, hogy egy adott megállapításhoz minimum 3 minőségi forrást kell használni.

Ha valaki mond valamit, az még kevés.

Ha két, egymástól független valaki mondja, akkor az további vizsgálódásra alkalmas.

Ha három egymástól független forrás említi ugyanazt, akkor már nagy eséllyel egy alaposabban körbejárt dologról beszélünk, így ilyenkor az is felvethető, hogy az állítás igaz.

Azért háromról van szó, mert még egy minőségi forrás is tévedhet. Három esetében ennek már minimális esélye.

Hogy mikor hasznos egy forrás?

1. Hitelt érdemlő helyről, személytől érkezik
2. Nem túl idős (tehát nem idejétmúlt, vagy a történettudomány esetében nem később készült)
3. Nem részrehajló
4. Hibamentes
5. Felsorolja a használt forrásokat
6. Egyszerűen megtalálható (kvázi a neten a Google jól rangsorolja és elfogadja azt megfelelő forrásként)
7. Hivatkoznak rá

1. Hitelt érdemlő helyről

A 1. pont miatt meg kell vizsgálni, hogy ki az, aki állít valamit, és mi az a hely (weblap?), ahol az állítás elhangzik. A net tele van kamu idézetekkel, és tele van olyan megállapításokkal, amelyeket szakmailag hiteltelen emberek állítanak. Megbízható az a forrás, amit szakmailag megbízható ember mond (vagy szakmailag megbízható hely képviselője).

Már Lincoln is figyelmeztetett az internetes források veszélyeire.

Amikor egy fogászati cikket írok, akkor nem félek attól, hogy például az adott kutatót vagy fogorvost nem ismerem, van belőlük pár, de mindig utánanézek, hogy melyik egyetem vagy intézmény nevében publikál, és hogy mi a reputációja az illetőnek. Egy SOTE-s forrás nagy eséllyel releváns például, ahogy a Science Daily vagy a Medical News Today is.

Nézd meg tehát, hogy ki az adott anyag szerzője, és hogy ő milyen kapcsolatban áll a témával, illetve hogy az hol jelenik meg.

2. Idő

Mikorra datálható az adott forrás? A történelemtudomány esetében például fontos, hogy a forrás keletkezése és annak időpontja milyen viszonyban áll az adott témával. Ha történelmi események és azok lejegyzése között sok idő telt el, akkor annak nem örülnek annyira a történészek, és olyan forrásokat kezdenek el keresni, amelyek időben közelebbre datálhatók a szóban forgó történelmi eseményhez.

Hogy az idő miért fontos számodra?

Gondolj csak bele, egy 2005-ben publikált forrás tartalmát 2017-ben nem lehet forradalmi megállapításként tálalni. Már csak azért sem, mert az eltelt időszakban sok dolog történt, és ami évekkel, évtizedekkel ezelőtt releváns információnak számított, az ma már nem biztos, hogy az.

Plusz a történelmi források hitelét színezi az a tény is, hogy az emberek rosszul emlékeznek, visszamenőleges torzításokat és részrehajlásokat alkalmazhatnak. Minél nagyobb az eltelt idő az esemény és a lejegyzés között, annál nagyobb az esély a hibára.

3. Nem részrehajló

A történészek forráskritika esetén mindig tisztázzák, hogy mi az adott forrás keletkezésének a célja, és hogy annak elkészítése kinek volt érdeke.

Jusson eszedbe: a történelmet a győztesek írják. Amikor látok egy fogászati témájú cikket, akkor én is felteszem magamnak a kérdést: ezt vajon nem egy fogászat készítette a háttérben, titokban, saját tevékenységét reklámozva? Olyan dolgot próbál népszerűsíteni, ami az ő terméke? Nem a tömésre gondolok, hanem például egy implantátumrendszerre, amit most vezettek be a piacra, ezért közel sem olyan megbízható, mint egy 20-30 éves K+F háttérrel bíró megoldás.

Csak azért elfogadom, hogy az minőségi megoldás, mert ebben a cikkben szerepel?

Politikai témájú anyagok esetében is vizsgálják, hogy az adott szerző húz-e valamelyik oldalra, és ugyanezt a szemléletet kell alkalmaznod máskor, más jellegű források elemzésekor is.

4. Hibamentes

Avagy mennyire torzítja a valóságot, és ezek a torzítások szándékosak-e? Mit mondanak más források róla? Téved-e szerintük?

A hibamentesség nem azt jelenti, hogy nincs elütés az anyagban, hanem azt, hogy tartalmaz-e olyan megállapítást, ami szakmai szempontból hibás. Ha nem értesz az adott szakmához, akkor ez persze nehéz, de mondok egy példát.

Feliratkoztam egy fogászati hírlevélre (hogy teszteljem), és azt látom, hogy az egyik megállapítás szerint a korona és a híd akár élethosszig is kitarthat. A valóságban ezek átlagos élettartama 8,8 év (mások szerint 7–15 év az élettartam). Egy ilyen (aprónak tűnő) tévedés alapján ezt a forrást én elkönyvelhetem olyannak, amely szakmai hibákat tartalmaz, és nem használhatom, nem idézhetek belőle, hiszen hamis képet festenék az olvasómnak.

5. Felsorolja a használt forrásokat

Vagyis a szerző nem fél attól, hogy megmutassa, ő miből idézett, és a tartalmi elemeket honnan vette. Egy tudományos anyag hivatkozások nélkül nem készülhet el, ma már szakmai cikkeknél is követelmény.

6. Egyszerűen megtalálható

A jó forrás ma már megjelenik online, hiszen nem félnek tőle, hogy ezen a felületen is olvasható legyen. Ezt a szakma látja, megvizsgálhatja és kielemezheti.

7. Hivatkoznak rá

A jó forrást mások evaluálták, kiértékelték. Ha például fogászatról írsz, akkor egy szakmailag ellenőrzött anyag kiváló alap (lásd International Dental Journal vagy AAAS). A Wikipédia helyzete kérdéses, ez legalább olyan ügyesen manipulálható, mint egy forradalmi beavatkozásról szóló PR-cikk, amit a Blikkben olvasol.

Néhány jó forrás

...leginkább azoknak, akik jól beszélnek angolul, és nem félnek attól, hogy angol nyelvű anyagokból szemlézzenek.

• .edu oldalak
• books.google.com
• neves cégek oldalai
• disszertációkat gyűjtő oldalak
• felsőoktatási intézmények és tudományos intézetek oldalai
• JSTORE
• Google Scholar
• statisztikai oldalak (pl. Statista)

Ha ügyelsz a fentebb említett szempontokra, akkor megfelelő lesz a forráskritikai munkád, és elkerülheted azokat az anyagokat, amelyekből nem szabad idézni, és amiket nem szabad felhasználni saját szövegeidhez.